Veszteség - Veszteség lélektana

A lelki egyensúlyvesztés egyik alapvető forrása az ember életében a veszteségélmény.

Mi jut eszünkbe arról a szóról, hogy veszteség? Legelőször, legtöbbünknek a halál. Pedig nem csak a halál jelenthet számunkra veszteséget, hanem egy sor más is: elmúlt szerelem vagy barátság; gyermekkorunk, fiatalságunk elvesztése; véget ért házasság; életterünk megváltozása; a testünkben lejátszódó változások; régi énünk elvesztése - mind veszteségként érhet bennünket. Ma még nem került be a köztudatba, hogy nemcsak a halál okozta veszteség után kell elvégeznünk a gyászmunkát, hanem minden más esetben is, például ha lezárul egy életszakasz. Az, hogy mi módon éljük meg veszteségeinket; hogyan, mikor és miként ér véget a veszteség felett érzett gyász, számtalan dologtól függ: életkorunktól, a veszteségre való felkészültségünktől, válságmegoldó repertoárunktól, kríziskezelő képességünktől, a támogató környezettől. Meghatározó persze a veszteségeink általi egyéni edzettségünk is.



Az ember számára veszteségérzést okoz minden olyan dolognak vagy tulajdonságnak az eltűnése, megszűnése, amely az egyén számára fizikai, érzelmi vagy pszichológiai szempontból jelentős volt. Ez egy szubjektív élmény, mindenki más számára mást jelent; mértékét sok minden befolyásolja. Életünk során bizony erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében, hogy tudjunk alkalmazkodni, együtt élni életünk fájdalmas változásaival, a különféle veszteségekkel. Bár a veszteségen elsősorban egy fontos személy halál általi elvesztését értjük, fontos, hogy a történések sokkal tágabb körét is képesek legyünk veszteségélményként látni.



Egy fontos és szeretett személy elvesztése az egész életet átalakító tapasztalatot jelent. A halál megtapasztalása, a halálélmény felforgatja az egész addigi életet, letaglózza a gyászolót, elbizonytalanítja Őt és mindazt illetően, amit addig természetesnek tartott. Megrendíti a világ értelmezését, az énképet, átalakulásra kényszerít. Előrevetíti a saját elmúlás lehetőségét, miközben a gyászoló egy kicsit „maga is elmúlik”. Ekkor tudatosodik az is, hogy saját magunkat milyen mértékben értékeljük másokhoz fűződő viszonyaink alapján, hiszen énképünk forrását jelenti ez a kapcsolatrendszer. Új viszonyt kell kialakítani a körülötte lévő világhoz, ez a gyászmunkának fontos mozzanata. Egyfajta nyughatatlanság jellemzi azokat, akiket súlyos veszteség ért, csillapíthatatlan kutatni vágyásuk azonban céltalansággal párosul. A szeretett személy elvesztése során széttöredezett a világ, de a korábbi kapcsolatrendszer helyreállításának szándéka nem más, mint az élet által megkövetelt változással szembeni ellenállás.




Az élet külsőleg is megváltozik, feleségből özvegy, gyermekből árva lesz. Új helyzetekkel kell megbirkózni, új társat, megélhetést keresni, új jártasságokra kell szert tenni. A gyászoló másként éli meg a világot, teljesen leköti a problémája, semmi egyébhez nincs ereje. Nem képes közeledni másokhoz sem, pedig nagy szüksége lenne rá. Nem érti az életet, a sorsot, elvesztette addigi hitét az élet értelmében, és hiába keres választ. Mindehhez hozzájárul nehézségként az is, hogy a gyászoló embert a környezete is másként kezeli, mesterkélten bánnak vele, elkerülik, vagy esetleg (akárcsak maga a társadalom) „tabunak” tekintik. Nem tudják, hogyan viselkedjenek vele, elvárják tőle, hogy „normálisan” folytassa az életét. Így azután a veszteségélményhez csatlakozik a magányosság, izoláltság is.



Mégis a gyászolónak idővel újra egységes énképet kell kialakítania magában. Az énkép megrendülése nehezen viselhető el, vélhetően azonban éppen a gyász, az ilyenkor jelentkező érzelmek szabadjára engedése teszi lehetővé egy új énkép születését. Talán éppen a gyász az az érzelem, amely a bizonyságát vesztett ember életében képes új rendet teremteni, képes új világlátást és azonosságtudatot adni. (Kast, 1995)



„Ha tehát olyan hozzátartozónk hal meg, akit szerettünk, akivel összeszövődött az életünk, lehetett az harc- és gyűlöletkapcsolat is, de tartalmat adott az életnek, életünk része volt, akkor utána megkezdődik a gyász állapota. A veszteséget szükséges feldolgozni, ezt nevezzük gyászmunkának. A gyászmunka olyan kapcsolatnak a tudomásulvétele, amelyik végleg megszűnt, el kell vágni az érzelmi szálakat. Fel kell számolni a vele, mint élővel közös múltat, a jövőbeni változásokból ki kell iktatni, fel kell számolni a tárgyait, átrendezni, átdolgozni a vele kapcsolatos emlékeket. Nem elég tudatos szinten tisztában lenni a veszteséggel, a tudattalanba is le kell kerülnie a veszteség élményének. Az el nem végzett gyászmunka a tudattalan mélyén hat. Veszélyes következményei vannak, nem tudjuk az életünket átalakítani megfelelően, beszűkülnek, deformálódnak kapcsolataink, megmarad a rémület, a veszteség.”



Régebben ebben sokat segített a társadalom, a rítus ennek a folyamatnak a megélésében. Volt gyászruha és gyászév, gyászzene, gyászünnep, halotti tor, siratás stb. De az individualizmus térhódításával elhagytuk a rítust, a társadalom úgy tesz, mintha nem lenne veszteség, társadalmi szinten hárítjuk a gyászt. (Polcz, 1994)



A gyász valódi átéléséhez – ami lelkileg feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a veszteséget feldolgozzuk és eljussunk egy új azonosságtudatig –, az emberek segítsége is elengedhetetlenül fontos. (Kast, 1995)



A normál gyász



A gyász a veszteség által kiváltott reakció. A veszteség jelentheti egy párkapcsolat megszakadását, munka elvesztését, nyugdíjba vonulást, költözést, de a legintenzívebb érzelmeket kiváltó esemény szeretteink halála. Ilyenkor szeretetünk, ragaszkodásunk tárgyát veszítjük el.



A veszteségre adott reakció számos tényezőtől függ, ezek lehetnek az elhunyttal való kapcsolat jellege, a halál módja, a gyászoló életkora, neme, alapszemélyisége, megelőző életeseményei (korábbi veszteségek), betegségei (különösen a depresszió), aktuális pszichés állapota (egyidejű krízishelyzetek), kulturális környezete, vallásossága, szociális kapcsolatrendszere. Ennek megfelelően a gyász mindig egyéni, ezért nehéz egységes rendszerben leírni.



A gyász legjellemzőbb vonásai: szomatikus distressz, belefeledkezés a halott emlékképébe, bűntudat, ellenséges reakciók, viselkedésminták elvesztése. (Lindemann, 1998)



Több modell létezik a gyász folyamatának szakaszolására. A kezdeti modellek három szakaszt különítettek el: érzelmi sokk, a veszteség tudatosulása és felépülés. (Engel 1964, Averill 1968, idézi: Pilling, 2001)Ezen kívül léteznek négy, illetve öt szakaszos modellek is. A gyász folyamatát az alábbiakban a főbb szakaszelméleteket ötvözve írom le:



Életveszélyes helyzetben vagy állapotban lévő emberek (katonák, haldokló betegek), és hozzátartozóik már a halál bekövetkezte előtt is sokat foglalkoznak a halál lehetőségével, és annak várható hatásával. Ezt nevezzük anticipációs vagy megelőző gyásznak. Így a veszteség átélése már a halál tényleges bekövetkezte előtt megkezdődik, ami megkönnyítheti annak elviselését, amikor valóban megtörténik. (Lindemann 1944, idézi: Pilling 2001)



A halál hírének megtudásakor sokan tagadással reagálnak. Ez a sokk (Kübler-Ross, 1988), illetve az elutasítás vagy izoláció (Kast, 1995) időszaka. Érzelmileg bénultnak, kiüresedettnek érezhetik magukat a gyászolók, máskor az érzelmek sokasága tör fel belőlük. Esetleg nem tudnak tisztán gondolkodni, válaszolni. Néha közömbösségnek is tűnhet ez az állapot mások szemében. Ez az időszak néhány perctől néhány napig tarthat, attól függően, hogy mennyire volt váratlan a veszteség. (Pilling, 2001)



Elutasítással vagy részleges elutasítással minden veszteséget átélt egyén él, és nemcsak az első stádiumban, hanem később, a feldolgozás folyamán vissza-visszatérhet ehhez a reakcióhoz. Az elutasítás legfontosabb funkciója, hogy a váratlan, sokkoló hírt követően, lehetővé teszi az egyén számára, hogy összeszedje magát, és később más, kevésbé radikális védekezési módokat alkalmazhasson. Ez jó esetben csak időleges védekezési módszer, amit hamarosan felvált a helyzet részleges elfogadása. Ritka a végsőkig fenntartott elutasító magatartás.



Az, hogy mikor tudja egy gyászoló lassanként feladni elutasító magatartását, függ attól is, hogyan világosítják fel, mennyi ideje van tudomásul venni az őt ért veszteséget, és hogyan készült fel egész élete során a hasonló helyzetekkel való megküzdésre. (Kübler-Ross, 1988)



Ha nagyon elhúzódik ez a stádium, akkor olyan emberrel van dolgunk, aki a veszteséget és a vele együtt járó érzelmeket is elfojtja. Úgy élnek tovább, mintha semmi nem történt volna. A megrekedés másik formája abban nyilvánulhat meg, hogy a gyászolók úgy élnek, „mint a gépek”, önmagukban csak ürességet éreznek. (Kast, 1995)



A következő szakasz lehet a (Spiegel, 1981, Hézser 1991, Ribár, 1990, idézi: Pilling 2001) kontrollált szakasz, amire az jellemző, hogy a hozzátartozóban tudatosul, számos feladata van a halálesettel kapcsolatban (hivatalos ügyintézés, temetés...) Ezek a feladatok ekkor nagy megpróbáltatást jelentenek. A gyászoló önbizalma csökken, tehetetlenséget érez, és ekkor szembesül azzal, hogy immár mindent a szeretett személy nélkül kell végeznie, énjének egy darabja vész el. Derealizációt, deperszonalizációt élhet át. Egyesek ilyenkor túlságosan passzívak, semmit nem hajlandók tenni, mások túl aktívak, egyszerre túl sok dologba fognak bele. Ez a kontrollált szakasz rendszerint a temetésig tart. A temetésen való részvétel nagyon fontos a gyász szempontjából, tudatosítja az elválást, lehetőséget ad az érzelmek kifejezésére, közösségi támaszt nyújt. (Pilling, 2001)



A tagadás sokkos állapotának megszűnte után feltörnek az érzelmek, jellemzően a düh és a harag. A közvetlen környezet számára meglehetősen nehéz megbirkózni ezzel a szakasszal, mert az érzelmek mindenfelé és mindenkire kisugárzódnak. (Kübler-Ross, 1988) A gyászolók keresik a felelőst, aki veszteségüket okozta, esetleg dühösek az elhunytra – bár maguknak sem merik bevallani –, haragjukat kivetítik a környezetükre (orvosokra, ápolókra...). Verena Kast megközelítésében ez a felszakadó érzelmek stádiuma. A gyászolók nehezen vallják be a halállal szemben érzett tehetetlenségüket, és azt remélik, ha megtalálják a vétkest, egy kicsit enyhíthetnek a halál kegyetlenségén, sorsszerűségén.



Ha önmagukat hibáztatják, akkor az érzelmek palettáján megjelenhet a bűntudat is, különösen, ha az elhunyttal való kapcsolat konfliktusos volt. A valóban sikeres gyászmunkához elengedhetetlen ezeknek az érzelmeknek az elviselése, a kitartás. (Kast, 1995)



Akik ebben a szakaszban rekednek meg a gyászmunka folyamán rendszerint depressziós betegek benyomását keltik, de nem a fájdalom elfojtása miatt, hanem azért, mert nem képesek másra gondolni, a fájdalom letaglózza őket. Az elakadás egyik oka az elfojtott düh lehet, ha valaki nem meri kiélni, átérezni felszakadó érzelmeit. A másik ok a nem szűnő bűntudat lehet (konfliktusos kapcsolat esetén, ha nem volt alkalma a gyászolónak tisztázni mindent az elhunyttal annak halála előtt). Ha a gyászolónak nincs módja arra, hogy teljesen kiélje az érzelmi zűrzavart, ha a gyász bizonyos összetevői – a harag vagy a bűntudat – hiányoznak, megreked ebben a fázisban. (Kast, 1995)



A temetést követő időszakban a gyászoló érzelmek kavalkádját éli át. Szinte kontrollálhatatlannak tűnő módon váltogatják egymást a megkönnyebbülés, harag, szomorúság, félelem, bűntudat, depresszió.



Jellegzetesek a gondolkodás változásai is. A gyászoló gondolatainak középpontjában az elhunyt áll, szinte elmerül a vele kapcsolatos emlékekben. Ezek néha váratlanul törnek elő, a gyászoló úgy érzi, képtelen uralkodni felettük. A gondolkodás sokszor regresszív jegyeket tükröz. Például jellemző lehet a mágikus vagy omnipontens gondolkodás. Gyakori a halott jelenlétének érzékelése illúziók, vagy rövid akusztikus, vagy vizuális hallucinációk formájában. Ezek az átmeneti hallucinációk, a regresszív gondolkodás és a kontrollvesztés érzése a gyász természetes velejárói, önmagukban nem kórosak.



A gyászoló magatartását a szórakozottság, döntésképtelenség vagy éppen a túl gyors döntések jellemzik. Egyidejűleg jelenhet meg a kereső és elkerülő magatartás a halottal szemben (vágyik a vele való együttlétre, ugyanakkor fél a vele kapcsolatos emlékektől, tárgyaktól, helyszínektől).



A gyászoló másokkal való kapcsolatai is megváltoznak. Általában visszahúzódóvá, társaságkerülővé válnak. Felerősödhet bennük az ellenségesség, érzése, ingerlékennyé válnak, de az ambivalencia itt is nagyon erős. (Hol arra vágyik, hogy mindenki rá figyeljen, hol arra, hogy hagyják békén.)



Mindezekhez testi tünetek is járulnak. A gyász kezdeti időszakára jellemző szomatikus distressz tünetei (torokszorítás, fulladásérzet, légszomj, gyengeségérzet) ritkulnak, már csak olyan helyzetekre jellemzőek, amikor felidéződnek az elhunyttal kapcsolatos emlékek (Lindemann, 1998). Vannak olyan testi tünetek, amelyek tartósan fennállhatnak a gyász időszaka alatt is: étvágytalanság, álmatlanság, gyengeség, energiátlanság, szédülés, mellkasi szorítás, emésztési problémák (hasmenés, székrekedés), mozgások lelassulása, a mimika csökkenése.



A veszteséget szenvedett egyén, ha már nem volt képes szembenézni a veszteséggel az első szakaszban, hiába keresett bűnöst a második szakaszban, megpróbál valamiféle egyezségre jutni, ami esetleg késlelteti az elkerülhetetlent. Ez az alkudozás szakasza. (Kübler-Ross, 1988)



A tolakodó emlékképek és gondolatok helyét azonban lassan a tudatos emlékezés veszi át, a fájdalmas emlékek helyett már a szép emlékek is előkerülnek, a gyász tüneteinek intenzitása csökkenni kezd, megkezdődik a racionális elfogadás. A tudatosulás és átdolgozás szakasza rendszerint hónapokig tart, ezek a hónapok hullámzó képet mutatnak, az évfordulók (születésnapok, házassági évfordulók, ünnepek) alkalmával újra felerősödhetnek a tünetek. (Horowitz, 1993. Worthington, 1994, idézi: Pilling, 2001.)



Elizabeth Kübler-Ross ezt a depresszió szakaszának nevezi, ami már előkészítése az elfogadás állapotának. (Kübler-Ross, 1988)



Verena Kast a keresés és elválás stádiumának hívja ezt, amikor az elhunytat újból felkutatja a gyászoló, újból rálel, és ekkor már átalakult saját kapcsolatainak egy lehetőségévé, olyan valakivé válik, ami csakis az övé, lehetőséget teremtve arra, hogy az elhunytat önmaga aspektusaként lássa, és beágyazza újonnan kialakult életstruktúrájába. Előfordulhat, hogy a gyászoló átveszi az elhunyt életstílusát, szokásait. A keresés gyakran belső párbeszéd formáját ölti. A belső párbeszéd eleinte helyettesíti a partnert, ám idővel olyan átalakulásokon megy keresztül, hogy végül a gyászoló egy egészen más belső alakkal áll szemben. A belső dialógus lehetőséget teremt arra, hogy még egyszer rátaláljunk partnerünkre, a párbeszéd fejlődése viszont elősegíti a partnertől való elszakadást.



A keresés folyamata nem szándékoltan megy végbe. A gyászmunka akkor zárul sikerrel, ha a megtalálást a kényszerű elszakadás és elválás követi, és amikor a gyászoló már képes elfogadni ezt az elválást. (Kast, 1995)




Mihelyt a keresés és elválás váltakozása eljutott abba a stádiumba, hogy már nem köti le a gyászoló minden gondolatát, kezdetét veheti az önmagához és a világhoz fűződő új viszonyának a kialakítása. Ennek előfeltétele, hogy az elhunyt „belső alakká” váljon. A gyászoló önmagához és a világhoz fűződő új viszonyának kialakítását az is jellemzi, hogy a veszteség elfogadása megtörtént. Számos olyan életminta elvesztette érvényességét, amely az eltávozott személlyel való együttélés révén vált sajátjává, helyükbe új életminták lépnek, ami nem jelenti azt, hogy a gyászoló elfelejtené az elhunytat. Az elhunyt belső alakká változtatása kockázatokkal is jár. Ha a gyászoló egyszerűen „belebújik az elhunyt bőrébe” és szinte helyette éli az életét, ez patológiás következménye lehet ennek a folyamatnak. Ilyenkor az elhunyt szinte második személyiségként telepszik rá a gyászolóra, így az képtelen a megfelelő új viszonyt kialakítani önmagával és környezetével. (Kast, 1995)



A gyász feldolgozása – az adaptáció – azt jelenti, hogy a gyászoló érzéseiben és emlékeiben az elhunyttal kapcsolatos múlt úgy él tovább, hogy emellett képes a megfelelő életvitelre. Ennek legfőbb jellemzői amellett, hogy az elhunyt már belső kép és nem külső létező: elveszített hozzátartozójáról már a reményvesztettség és kilátástalanság érzése nélkül tud beszélni, újra bűntudat nélkül tud örülni az élet szépségeinek, megszilárdul a self-integráció érzése, a gyászoló már érzi, hogy képes életének folytatására, céljainak megvalósítására. Gondolatait és magatartását már inkább a kifelé fordulás jellemzi, megújulnak korábbi szociális kapcsolatai, megszűnnek a testi tünetek. A gyászoló képessé válik arra, hogy a veszteséggel összefüggő új szerepköröket betöltse.



Az új egyensúlyi állapot megfelelhet az előzőnek, de a gyászfolyamat végén egyesek pszichésen gyengébbnek, sebezhetőbbnek érezhetik magukat, míg mások olyan tapasztalatokra tesznek szert, amelyek növelik én-erejüket, fejlesztik megküzdési képességüket. (Worthington, 1994. Kast, 1995 idézi: Pilling, 2001)



Kübler-Ross szakaszelméletében ez a belenyugvás szakasza. Ha a gyászoló minden megelőző szakaszon sikerrel túljutott, és némi segítséget is kapott a veszteség feldolgozásához, akkor elér egy olyan stádiumba, ahol már nem dühös és nem depressziós. Az érzelmei már elcsitultak, a fájdalom is csillapodik. (Kübler-Ross, 1988)



A gyász normál időtartamára nézve nem állítható fel általános szabály. Az intenzív tünetek 1-3 hónapon belül mérséklődnek, ám az átdolgozás és az adaptáció folyamatai jóval hosszabb időt vehetnek igénybe. Ritkán zárulhat le egy éven belül a gyász, hiszen az évfordulók nagyon megnehezítik ezt a folyamatot az első év során. Bár egy év leteltével a gyász legtöbb tünete jelentősen enyhül, sok körülmény akadályozhatja a gyász egy éven belüli feldolgozását.



A gyászreakció hosszúsága attól függ, hogy mennyire sikeres a személy gyászmunkája. Ez a munka a következőket jelenti: függetlenedés a halotthoz fűződő kötődésből, alkalmazkodás a környezethez, amelyben az elhunyt már nincs jelen, új kapcsolatok kialakítása. Mindezeknek az egyik komoly akadálya, hogy sok gyászoló megpróbálja elkerülni a gyász átélésével járó intenzív distresszt és az ehhez kapcsolódó érzelmek kifejezését. (Lindemann, 1998)



A gyászt akkor tekinthetjük feldolgozottnak, ha az adaptációra jellemző jegyek együttesen fennállnak, tehát, ha a gyászoló az elhunyt emlékével együtt képessé válik az élet adaptív folytatására. (Pilling, 2001)